Csak várt és várt. Számolta a perceket, de sehogy sem akartak telni. Hevesen vert a szíve, és félt, hogy bármelyik másodpercben kiugorhat a helyéről, még azelőtt, hogy izgatottsága tárgya becsengetne a lakása ajtaján és újra ő a karjába zárhatná.
Számolni kezdett magában. A másodpercek teltek és mégis mintha megállt volna az idő.
Idegesen felállt, és újra elkezdte rendezni a már legalább ötször átpakolt szobát. Tudta, hogy ez nem szükséges, mégis le kellett valahogy nyugtatnia a gondolatait. Ha arra gondolt, hogy a lámpát hova helyezze, és hogyan igazítsa az ágytakarót, egy kicsit el tudta terelni a gondolatait a férfiról.
A fürdőszobai tükörhöz lépett és figyelmesen kémlelni kezdte magát benne. Tökéletes haj, ízléses de mégis nőies öltözék, a kedvenc rúzsa a száján és várakozó, ideges ámde csillogó tekintet. Tagadhatatlanul gyönyörű nő volt, mégis mindig szerény maradt, és sosem a szépségével hódított. Intelligens, ambíciózus és empatikus volt, amivel mindenkit megbűvölt. A férfi is emiatt szeretett belé, még Georgetown-ban. Ha Alicia arra gondolt, hogy Will mennyi ideje őrizgethette már a szívébe zárva, borzongás járta át, és egy ismeretlen érzés amiről azt gondolta, már sosem fogja érezni. Persze ezt sosem vallotta volna be mások előtt, és magának is nehezére esett beismernie, ezért úgy döntött inkább jobban teszi, ha elnyomja magában a gondolatot gyökerestül. Persze ettől még ez az érzés benne lakozott, és azok számára, akik ismerték őt, nyilvánvalóan és tisztán látszódott.
A konyhába ment és töltött egy pohár bort. A pillanatban, amint belekortyolt, a csendet a lakás csengője törte meg. Egy rövid, bár határozott csengés, semmi több, de Alicia érezte az ajtó túloldaláról áramló izgalmat. Az ajtóhoz sietett, és amint Will újra megnyomta volna a csengőt, már szélesre tárta és a következő pillanatban ajkaik szorosan egymáséra tapadtak. Aliciaék mellett több szomszéd is lakott, akik mind nagyon is tisztában voltak vele, hogy kinek is a felesége ő, de hosszú ideje ez már nem zavarta. Peter akkor is sejtette, hogy milyen szálak fűzik Will-hez a feleségét, amikor még együtt éltek. Most, hogy hivatalosan még nem, de különváltak az útjaik, a legkevésbé sem érdekelte, hogy az államügyész megtudja -e a titkát. "Egy szót sem szólhat azután, hogy kurvákkal töltötte az idejét, amíg én a gyerekeinket neveltem" - gondolta keserűen Alicia. Ám ahogy Will ránézett, szinte mintha a gondolatmenetét elvágták volna, és a lelkébe férkőzött az a megnyugtató, szeretetteljes, és olyan régről ismerős szempár.
- Ne haragudj. - mondta Will, miután az ajtón belülre kerültek. - Diane kényszerített, hogy maradjak, és a pénzügyekről beszéljünk. Mintha nem tudná mennyire utálom ezt a részét az üzletnek. - forgatta a szemeit miközben letette a kabátját a fogasra. - Hogy telik a szabadságod? - lépett közelebb, és zárta a karjaiba a nőt.
- Ha nem kéne itthon is dolgoznom, egészen belebolondulnék itt egyedül. Owen néha meglátogat, lopja a napot és megissza az összes bort, illetve a melegbárban felszedett szeretőiről tart részletes kiselőadásokat, és folyamatosan azzal zaklat, hogy valljam már be, hogy szexelünk. Az öcsém... javíthatatlan. - nevetett Alicia, miközben Willnek is töltött egy pohár bort, és a kanapéra telepedtek, ahol Will ölébe tette a lábait, miközben a férfi gyanús mosollyal pásztázta.
- Nos, és nem hiányoznak a találkáink az irodám mosdójában? - nézett rá Will azzal a csibészes mosollyal, amitől néha úgy érezte, hogy a szíve kihagy egy ütemet. Ilyenkor jól le is korholta magát fejben, hiszen már nem tinédzser volt. Néha még is úgy érezte, hogy a férfi mellett megfiatalodott.
- Ha tudnád mennyire... bár az, hogy itt legalább van ágy, ami nem olyan kemény, mint a falak az irodában, kicsit csábítóbbá teszi ezt a helyet. - vigyorgott rá Alicia, és közben arra gondolt, hogy mennyire hiányolta az elmúlt két napban ezt az illatot, ezt az érintést, és ezeket az érzéseket... felnőtt, középkorú nő létére úgy érezte, tetőtől-talpig pillangók repdesnek a belsőjében, és ez volt a legkellemesebb, legmelegebb érzés amit évek óta először érzett.
- Igen, te is hiányoztál nekem. - nevetett Will és közelebb húzta magához. Rajongva csókolta meg, és Alicia azt érezte, feje tetejére állt a világ, és minden, amit eddig tudott, amit eddig ismert, és eddig tapasztalt, most semmissé vált. Mintha Will begyógyította volna azokat a sebeket, amiket valaha okoztak neki.
Szeretkeztek. Szenvedélyes, érzelmekkel teli együttlét volt, és úgy érezték, még a világ is megremeg a szerelmüktől. Minden érintésben és minden csókban valami olyat véltek felfedezni minden egyes alkalommal, amit még soha senkivel. Iszonyatosan hiányoztak egymásnak, pedig két nap telt el azóta, hogy utoljára találkoztak. Szükségük volt egymásra, mint az oxigénre, és egyikőjük sem tudott volna meglenni a másik nélkül. Kiegészítették egymást, és tökéletesen illettek egymáshoz. Mind a ketten tudták, hogy mi az amit éreznek, de talán túlságosan féltek ahhoz, hogy kimondják, de talán felesleges is lett volna, mert mind a ketten pontosan ugyan azt érezték. Együtt dobogott a szívük, és teljesen egyek lettek.
Meztelenül feküdtek az ágyon, Alicia Willre szíve felé hajtotta a fejét, és annak dobogását hallgatta. A mellkasa majdnem szétrobbant az ismeretlen érzésektől, és ahogy felnézett Willre, látta, hogy őt nézi. Feljebb emelkedett, a füléhez hajolt, és belesúgta:
- Sosem voltam még ilyen boldog.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése